Ízelítő

Három szelet következik a könyvből, de hozzáteszem: ez a gondolattorta jóval többől áll.

,,Tenyerembe ölelem tenyered

– Mondd!
– Semmi, semmi…
– No!
– Neeem, semmi. Tényleg.
– Te tudod.
– …
Amikor megszólítottál, tudtad, amikor én válaszolgattam neked, én is tudtam, hogy te tudod: megőrülök érted.
Aztán csak nézem a hajad, a szemed, a pofid, a kezed, mindened. Messze van az illatod. Elmerengek azon, milyen lenne, ha csak úgy egyszerűen csendben odalépnék hozzád, megsimogatnám a kezed, és belenéznék a szemedbe. Hosszan.
Olyan finomak a mozdulataid. Törékeny vagy. Nálad tizennyolc körül megállt az idő? Nem vagy enyém, nem ér.
Hm. Inged legfelső gombja velem van. Kiszabadította magát. Kebled bőre azt üzeni a világnak: illatos vagyok! A nyakam teszem rá, hogy kínosan ügyelsz a toalettedre, amióta élsz. (Ejnye! Nem illik ilyenekről álmodozni.)
De jó lenne melléd ülni! Nem merek. Megállt az idő. Felváltva gondolok a kezedre. Bal, jobb, jobb, bal… Elképzelem, ahogy minden millimétert végigpásztázok, simogatok. Ezt az utat járom be szememmel. Szépek vagytok. Minden porcikád szép. Mindenedet szeretem. Most még könnyű nekem ilyet mondani.
Gyönyörű szemed van. Köszönöm, hogy belenézhetek. Angyalnak tűnsz. Mondd, mit csinálsz itt a földön? Ha jönnél felém, pont annyi szövet lenne sok rajtad, amennyit viselnél, de amit láthatnék belőled, azt úgy köszönném, ahogy vagy: örömmel. (De jó lenne hozzád érni! Nem merek.) Legszívesebben óvatosan belefűzném ujjaim a hajadba. Lágyan masszíroznám a nyakad és még, még és még.
Na, jó! Összeszedem minden bátorságomat… és már ott is vagyok… és hirtelen határozottsággal leülök melléd. Szorosan melléd. Szilvakék paradicsomos a ruhád mintája. Elkönyvelheted, hogy mondanám, ha merném, hogy írnék hozzád, ha tehetném. Neked. Felriadsz gondolataidból, s kérdőn rám emeled a tekinteted. Válaszul elindul feléd a kezem, majd tenyerembe ölelem tenyered. Szabadon zárnak össze ujjaink."

A szépség mellett azonban mást is kapunk az élettől. Íme, ebből egy egyáltalán nem hétköznapi példa:

Figyelem! A történet a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat ébreszthet!
„Zászlós születik
Álom vagy valóság
– Szevasztok. Hadd mutatkozzam be. A nev…
– Tíví után! – vágott a szavamba, rivallt rám egy hang a csaknem teljesen sötétből.
Mondom, a sötétből, merthogy tényleg alig lehetett látni valamit, ugyanis a tévé volt az egyetlen, ami fényt ajándékozott a cellának, s ezzel időt nekem. Amíg ugyanis ment a híradó, volt némi időm átgondolni azt, ami nem történt, nem történhetett meg velem… Azt, amiről akkor, ott, azt akartam hinni… amiért, ha vallásos lettem volna, imádkoztam volna, hogy ilyen soha ne történhessen meg velem…
…hogy csak egy rossz álom legyen.
Nem az volt. Valóság volt. Erre tizenkilenc évesen, a Fővárosi Büntetés- végrehajtási Intézet (Budapest, Fő utcai börtön) egyik tizennyolc ágyas zárkájának egyetlen szabad alsó ágyára (ennek még lesz jelentősége) leroskadva kellett ráébrednem.
Az a valóság, amelynek első másodperceitől kezdve zsigereimben éreztem, hogy az életem innentől kezdve már soha sem lesz olyan, mint amilyen előtte volt.
Szerettem volna beleüvölteni a világba, hogy ez valami fatális félreértés, de nem volt nehéz kitalálnom: azzal, ha a gyengeség bármiféle jelét kimutatom a zárkatársaim felé, végérvényesen és visszavonhatatlanul közprédává válok számukra. Rettenetesen bizonytalan és kilátástalan volt minden, de én egyetlen egy dologban tökéletesen biztos voltam. Abban, hogy nem adom meg magam.
Ezeket a rosszarcú fazonokat elnézve villámgyorsan lejött, hogy nincs sok esélyem. Legalábbis velük szemben nincs, és ezt ők is, a zárkatársaim is jól tudták. Ahogy azt is, hogy időnk, az aztán mindannyiunknak van bőségesen…”

Most jön az, hogy női olvasóimnak kezdem el magyarázni, hogy mennyi lemondást képes az ember elviselni, csak pusztán azért, hogy szép legyen?

,,Tattoo-válás:
..én arra a kérdésre: Miert? Megis, miert? Nemes egyszerűséggel, tiszta szívből annyit tudok válaszolni: azért, mert tetszik. Nekem ez egészen egyszerűen tetszik, és az is, ami vele együtt jár. Az, hogy emiatt megnéznek, megbámulnak az utcán, pontosabban bárhol, ahol megjelenek, az, hogy egyetlennek érezhetem magam, hogy különböző vagyok, kirívó, és igen, minden alkalommal, amikor egy újabb szintre léptem ebben, úgy éreztem, több lettem. Férfibb, vagányabb, szebb, menőbb, ilyesmi, és természetesen büszke vagyok rá. Boldog, hogy sikerült a néhai nagy tervem, és külön nagy örömmel nyugtázom azt, hogy mindezzel Magyarország, Európa, a Föld bolygó egyik legtetováltabb figurája vagyok, tudva azt, micsoda irgalmatlan lemondással járt együtt mindez.”
„..hadd idézzek az életemből néhány számomra érdekes és – azt gondolom – mindannyiunk számára tanulságos történetet arról, hogyan fogadja látványomat a társadalom, kihegyezve ezt a leggyakoribb kérdésekre: Nem fajt? Mennyi ideig tartott? Mennyibe kerult? Hogy fogsz kinezni, ha megoregszel? Mi lesz, ha megbanod? A legfontosabbra, a miértre feljebb már válaszoltam. A lista természetesen messze a teljesség igénye nélküli, és nyilván azzal is tisztában vagyok, hogy a sztorik pont addig fognak bővülni, ameddig élek, illetve szaporodhatnak még halálom után is, hiszen a tetoválásom nagyjából fél évvel fog tovább élni, mint én.”

Egyáltalán nem végezetül:
„Hangsúlyozom és megerősítem újra: véleményem szerint nem az a lényeg, hogy bekapja-e a partnered a lábujjadat (vagy te az övét), meg hogy milyen mélyen dugjátok át nyelveteket egymás szájába (vagy akárhová), és még csak az sem, hogy valamelyikőtök hátulról szereti, vagy hogy azt óhajtja (elvárja?) az a fafejű, hogy nyeld le a testnedveit. Az a lényeg, hogy tudd, akard, keresd, hogy mit szeret/ne a legjobban! Tegyél meg mindent azért, hogy minden területen, módon megtaláld azt, ami neki a legjobban esik – és persze az ő részéről is ugyanígy: találjátok meg egymásnak. Kölcsönösség! Kölcsönösség! Igen, akkor működik jól, ha ő is ekként cselekszik, és ebből az oda-vissza szándékból, tettekből áll össze a kettőtök harmóniája. Ja, hogy te ezt tudod? És így is élsz a társaddal? De jó neked, nektek! Szuper! Őszintén örülök. Tiszta szívemből. …”